Állítólag a világ legjobb bora – legalábbis sokak szerint – a Pinot Noir, amely mind ízvilágában, mind illatában csodákkal ajándékozhatja meg a fogyasztókat. Ám, ezt már én teszem hozzá, bármennyire is elvarázsol minket, azért a Cabernet-i és a Merlot-i magasságokba nem, vagy csak nagy nehezen képes emelkedni. Ha a könnyű és félnehéz borok palackba zárt etűdök, akkor a testes, komolyabb borok a borászat nagy szimfóniái. Ma ezekről osztom meg a legfontosabb tudnivalókat.
A könnyű bor – nehéz bor ellentétpáros nem szembeállítást jelent, csupán arra jó, hogy egymáshoz képest el tudjuk helyezni a borfajtákat. Így, a legutóbb tárgyalt könnyedebb borok szinte minden esetben viszonyítási alapnak tekinthetők majd ebben a témában. Mitől tartunk hát egy bort nehezebbnek? A legszembetűnőbb különbség – ami a borcímkén is eligazíthat bennünket – az az alkoholfok lesz.
Ó, Mr. alkohol!…
Míg a “light” boroknál 12% alkoholfoknál húzzák meg a határt, itt jellemzően 13-14%-os alkoholtartalommal találkozhatunk. (Talán érdekes lehet, hogy miért nem létezik mondjuk 17 vagy 18 Malligand fokos, hagyományos – azaz hordós – erjesztésű bor? Nos, azért, mert a cukor alkohollá alakításában kulcsszerepet játszó élesztőgombák 16,5 fok felett egyszerűen elpusztulnak.)
A magasabb cukor és ebből következően magasabb alkoholtartalom pedig az eltarthatóságra is kihat, az alkohol ugyanis konzerválja a bort, ezzel együtt fogyasztóit óvatosságra is inti.
A minőségi testesebb borok ezért megfelelő körülmények között akár 2-3, de akár 5 évig is minőségromlás nélkül kibírják.
Testes borok: alkohol + savszerkezet meg valami más
A “testes borok” elnevezés nagyon találó és jól jelzi a magyar nyelv bámulatos érzékletességét, hiszen valóban arra utal, hogy ezek a tételek “nehezebbek”, komplexebbek, nagyobb szárazanyag- (29-30%) és glicerin tartalommal rendelkeznek. Emellett a markánsabb, “komolyabb” tételek másik ismérveként a jellegzetes savszerkezetet szokták emlegetni, ami utánozhatatlan ízvilágúvá teszi ezeket a nedűket.
Ez borászat, nem matematika!
Így, leírva szinte matematikai képletnek tűnik a dolog, hiszen csak megfelelő alkoholfok és kellő savszint szükséges – gondolhatnánk – és máris kész a díjnyertes bor. Mint sejthető, azért ez nem ennyire egyszerű. Ahhoz, hogy ez a csodás beltartalom megjelenhessen egy borban, a napsütésnek van döntő szerepe. Arról már valószínűleg mindenki hallott, hogy a cukorképződéshez (majd az alkohol kialakulásához) elengedhetetlen a napsütés.
Az viszont talán kevésbé ismeretes, hogy a túlzott napsütés bár jótékonyan hat a cukorképződésre, ugyanakkor árt a savtartalomnak. Az ilyen évjáratokra a magas alkoholtartalmú, de az elvárhatónál lágyabb karakterjegyeket felvonultató borok jellemzőek.
A napsütéses órák számát tekintve ez a kényes egyensúly most állt be az Egri borvidéken, ez pedig igencsak jót tett az itt termett borok savszerkezetének.
Vörös és fehér
Ha pedig már ennyit beszéltünk arról, hogy miről ismerhetjük fel a borok “nagyágyúit”, nézzünk (aztán kóstoljunk is) hozzá néhány példát!
Saját házunk tájáról a Cabernet Sauvignont, a Kékfrankost és a Grand Selection válogatásunk Egri Bikavérét emelném ki.
Utóbbi a személyes kedvencem. Míg ezek valamennyien a “vörös sarokból” kerülnek ki, addig a fehérborok között is találunk tiszteletre méltó komolyságúakat. Itt van például a Debrői Hárslevelű vagy a jól ismert Olaszrizling.
Egri borvidék – a borkedvelők kedvéért
Közkeletű tévedés, hogy Eger környéke csak a “nagytermészetű” vörösborok termőterülete. Kétségtelen, hogy volt idő, amikor a fehérszőlő hegemóniáját egy kis időre a kékszőlő dominanciája váltotta e tájon. Mára azonban úgy tűnik, a szőlőfajták békét kötöttek, hiszen nagyjából azonos arányban termesztik mindkét típust errefelé. Persze, kizárólag azért, hogy a “fehér- illetve a vörösbor-pártiak” is megtalálhassák a maguk kedvére valót.