Hogy hogyan építhetünk fel egy márkát, arról könyvtárnyi marketing könyv íródott már. Azzal viszont, hogy hogyan lehet néhány évtized alatt szorgos munkával hazavágni jól felépített brandünket, értelemszerűen már kevesebb tanulmány foglalkozik. Ha egyszer valaki mégis megírná ezt a fordított marketing tananyagot, abban egészen biztosan bérelt helye lenne az Egri bikavér történetének. Pontosabban az ikonikus bor mélyrepülésének és napjainkra tehető feltámadásának.
Elöljáróban hadd osszam meg önökkel azt a mennyiség és minőség viszonylatát szemléltető példát, aminél jobbat még nem hallottam.
A szabászmester komolyan veszi a képzést és megkérdezi zöldfülű tanoncát, hogy mi történik akkor, ha egy bokáig érő szoknya hosszából levágnak harminc centit? Mivel az inas csak a vállát vonogatja, a mester siet segítségére és azt mondja: attól az még szoknya marad! Majd újabb kérdés érkezik: mi lesz a térdig érő szoknyából, ha harminc centivel ismét megkurtítjuk? Nos, még az is szoknya – igaz miniszoknya marad – adja meg magának a választ megint csak a kérdező. És mi lesz – folytatja az okítást a mester – ha ismét megszalad egy fél rőffel az olló? Még mindig szoknyának nevezzük azt is? – Mivel a tanuló most sem tudja, mit feleljen: a mester megoldja a rejtvényt. – Az már öv lesz, fiam!
Arccal a Szovjetunió felé!
Mint sejthető, nem véletlenül hoztam a példát, hiszen a mennyiség és minőség relációja az Egri bikavér előállításában is kiemelt szerepet kapott. Vagy legalábbis kellett volna kapnia.
A tudatos borkészítés hazai úttörőinek számító Grőber Jenő és Borhy-Braun Béla borászoknak köszönhetően hírnevet szerzett bikavér karrierje a múlt század első felében indult el igazán a világhír felé, amikor egy tollvonással megtiltották a szekszárdi borászoknak, hogy ezen a néven palackozzák testes vörösboraikat. Az akkori tervgazdálkodási szakemberek ugyanis úgy ítélték meg, hogy a Debrői hárslevelűből és az Egri bikavérből jól eladható export árucikket csinálnak.
A terv bevált, hiszen a debrői meghódította Angliát, a bikavér pedig az egész KGST piacot, élén a Szovjetunióval.
Csúcsra járatott szőlőtőkék
A vöröscsillagos nagyhatalom akkora felvevőpiacnak bizonyult, hogy igényeit szinte lehetetlen volt kielégíteni, ezért aztán boldog-boldogtalan Egri bikavér gyártásba kezdett.
Ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában nem is igaz. Így járt a bikavér is. Az “átkosban” ugyanis még nem volt a maihoz hasonló szabályozás, amely a szőlő termesztésének és a borkészítésnek pontos kereteket adott volna, így nemsokára bikavér néven erősen megkérdőjelezhető minőségű tételek kerültek forgalomba.
A minőség és a bor képletes felhígulása a szőlőföldeken kezdődött. A gazdák/szőlészek ugyanis a mennyiség oltárán feláldozták a minőséget.
Hiába telepítettek kitűnő fajtákat, mint a zweigelt, a kékfrankos vagy a merlot, a nagyüzemi szőlőtermesztés a tőkék csúcsrajáratott kizsigerelésével érte el a rekord hozamokat. Mivel a terméskorlátozásról akkoriban még csak hírből sem hallottak, így a szükségesnél jócskán kevesebb metszéssel a végletekig megterhelték a szőlőt.
Bikavér: amilyen halovány, olyan savanyú
De hiba lenne a bikavér mélyrepüléséért kizárólag a szőlészeket okolni. A könnyen jött pénz lehetősége – ha már saját boruk nem is – a borászokat is megrészegítette. A bikavér “kerek” ízvilágáért felelős fahordós érlelésről egy legyintéssel lemondtak, helyette az acél- vagy az akkoriban szintén elterjedt betontartályokban fél év alatt pikk-pakk palackozásra kész bort gyártottak.
A borkombinátokból piacra kerülő bor halvány rubin, barnás színben játszó, szájösszehúzóan savas, ám alacsony alkoholtartalmú volt, amit felvevőpiac bikavérként könyvelt el. És bármilyen szomorú, nem is vártak el többet tőle.
Rendszerváltás
A “kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!” korszaka néhány évvel a rendszerváltás utánig tartott, 1994-ben ugyanis megszületett a Debrői hárslevelűre és az Egri bikavérre vonatkozó eredetvédélemi rendszer, amely mind a termesztéshez, mind a borkészítéshez ugyan kezdetleges, de mégis egységes keretrendszert adott. Ekkoriban tisztult le végképp, hogy a bikavér minimum négy fajtából áll és a borvidék miatt ebből a kékfrankos aránya 40% kell, hogy legyen.
Nyilván egyetlen szabályzat sem tud 100%-osan demokratikus lenni, mégis az eredetvédelmi rendszer megalkotói a borvidéki szőlőterületek változását figyelembe véve arra törekedtek, hogy minden szőlész/borász lehetőséget kapjon megalkotni a maga bikavérét.
Annak ellenére, hogy a megkötések meglehetősen rigorózusak, maga a helyszín, az Egri borvidék mégis páratlan változatosságra ad lehetőséget. Nyilván elfogult vagyok szűkebb hazámmal kapcsolatban, de abban talán a legtöbb borász egyetért, hogy ilyen sokszínű, tápanyagban gazdag termőterülettel – homokos, tufás, fekete-barna erdőtalaj – kevés borvidék dicsekedhet. Nem túlzás azt állítani, hogy ahány dűlő, annyi eltérő karakterű, kiváló bort találhatunk. Így aztán megkötések ide, megkötések oda, ezerféle Egri bikavért kóstolhat az, aki a környékünkön jár.
Nimbusz 2000
Ha pedig ekkora kincs van a birtokunkban, vétek lenne ezt kizárólag magunknak tartogatni.
Ennek jegyében néhány éve intenzív kommunikáció kezdődött a környék borászai között, akik nemcsak zártkörű megbeszélésen, hanem a széles közönségnek szánt eseményeken (fesztiválok, borkóstolók) igyekeznek kifényesíteni a bikavér erősen megkopott nimbuszát.
Hogy az Egri bikavér áteshessen a már régóta esedékes ráncfelvarráson, azt nagyban segíti, hogy a hegyközségek élén generációváltás történt. A vezetőségbe került szakemberek már naprakészek a korszerű borászati technológiák és kommunikációs csatornák használatának vonatkozásában, meg persze azt sem kell nagyon magyarázni nekik, hogy a jó bornak igenis kell a cégér.
A célok tehát világosak, már csak abban kellene konszenzusra jutnunk, hogy milyen is az igazi, nagybetűs BIKAVÉR? Az új trendek ugyanis a könnyedebb, gyümölcsösebb bikavért favorizálják, miközben – néhányunk szerint – Eger nem igazán tudja meghazudtolni magát. A borvidék adottságai inkább a testesebb, karakteres, gazdag ízvilágú, gyümölcsös lecsengésű borok készítésének kedveznek.
Fénycsóva az Egri borvidékre
Hogy milyen lesz a jövő Egri bikavére, azt most még nehéz megjósolni. Addig ugyanis közös nevezőre kell jutnunk abban, hogy kinek mit jelent ez a legendás bor. Hosszú út és még több munka vár ránk, szőlészekre, borászokra, hogy kiköszörüljük az ikonikus cuvéenken esett csorbát és visszaszerezzük a renoméját. Hisszük, hogy a befektetett energia megtérül, hiszen már látszanak az eredmények. Jó példa erre, hogy két évvel ezelőtt a St. Andrea 2017-es bikavére bekerült a világ 50 legjobb bora közé. Egy ilyen komoly elismerés után pedig nemcsak a díjazott borászatra, hanem az egész borvidékre és annak minden pincészetére is vetül egy kis fény. Épp csak annyi, amennyi elég ahhoz, hogy kibontsunk egy üveg jóféle vöröset és koccintsunk az Egri bikavér újjászületésére.