Akit mindenki csak a becenevén szólít, arról teljes biztonsággal kijelenthető, hogy szeretik az emberek. Erre maga Sipeki Sándorné, a Vinotéka egykori háziasszonya az élő bizonyíték, hiszen őt Verpelét-szerte mindenki – hol tegeződve, hol magázódva – Gizikének szólítja. Nem is csoda, hiszen ő a 30 éves munkaviszonyával alaptagnak, az állandóság mértékegységének számít a Varsányi Pincészetnél.
Már harminc év is nagyon hosszú idő, de még ennél is több ideje, egészen pontosan 45 éve Varsányi Lajos, a Varsányi Pincészet alapító tulajdonosa a főnököm – vág a közepébe Sipeki Sándorné, Gizike. – Közlekedési szakközépiskolában végeztem Miskolcon és egészen úgy tűnt, hogy a Volánnál fogok elhelyezkedni. Engem viszont nem vonzott a város, mai napig a közeli Eger is furcsán idegen számomra. Haza vágytam. Így aztán, amikor Verpeléten elindult a palackozó üzem, ott kerestem és találtam állást. Varsányi Lajos volt az akkori (és a mostani) főnököm.
“A mai napig magázódunk”
Azt mondja, akkoriban a szállítás kollektívájában, ahová ő is került, többségben voltak a negyvenes, ötvenes éveikben járó sofőrök. Velük – más idők, más szokások – érthető módon nem tegeződött Gizike. És persze, Varsányi Lajossal sem.
– Mind a mai napig magázódunk, de ez nekem megszokott dolog, nem teher. Még ha ennyi év után meglepő dolog is ez.
Sokan úgy vélik, a magázódás a tisztelet, a megbecsülés jele. Gizike pedig tisztelettel és elismerően beszél a pincészet tulajdonosáról, Varsányi Lajosról. – Nagyon jó vezető. Olyan ember, akit nem kell kérni, magától segít, legyen szó szakmai vagy magánéleti problémáról. Harminc év alatt – csak hogy a pincészetnél eltöltött éveket vegyük számba – megtanultam, hogy mit, hogyan szeretne, de ő is tudta, mit várhat el tőlem. Egy szó mint száz, jó főnök a Varsányi Lajos!
A vinotéka háziasszonya
A kezdetben a szállítási részlegen, majd az adminisztráción dolgozó fiatalasszony mindenhol igyekezett megfelelni az elvárásoknak. De akkor talán maga sem tudta, hogy az igazán neki szánt feladat még nem találta meg. Egészen addig, amíg a pincészetnél be nem indult a lakossági borértékesítés. A kereslet miatt megszületett a vinotéka, amelynek Gizike lett a háziasszonya. – Hát, az a mintabolt nem olyan volt, mint a mostani vinotéka – emlékszik vissza nevetve a “hőskorra”. –
Megmondom őszintén, egy kis konténerben volt az üzlet. Ott voltam én eladó és nagyon élveztem! Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, így azt mondhatom, testhezálló volt ez a feladat.
Jöttek is a vevők a szélrózsa minden irányából és mondták: “Olyat adjál, mint a múltkor!”. Én pedig csak kapkodtam a fejem, mert ki emlékszik már, hogy két-három héttel ezelőtt mit vásárolt az illető? Nem értek magas szinten a borászathoz, így olyan bort ajánlottam, amit magam is szívesen iszom. A személyes meggyőzés viszont úgy tűnik, jól működött, mert újra és újra visszatértek a vásárlók. Később, hogy hitelesebben tudjam ajánlani a tételeket, már célzottan figyeltem a hozzáértőket, hogy elcsippenthessek egy kis tudást tőlük.
A szemtanú
A nyugdíjon túl is a Varsányi Pincészetnél (jelenleg adminisztratív munkakörben) dolgozó asszony ott volt az indulásnál, ott volt minden jelentősebb beruházásnál és ott volt az apróbb-nagyobb sikereknél. Szemtanúja volt annak, ahogy a napjainkra országos hírű borászat kinőtt a földből.
Azt mondja, lépésről lépésre, szívós kitartással épült itt minden, mert Varsányi Lajoshoz ez az apránkénti, de folyamatos fejlődés illik.
Lehet, hogy épp ez az elszántság volt az, ami itt tartotta három évtizeden át. Igaz, saját bevallása szerint soha nem is érzett késztetést a váltásra. – Nem vagyok a nagy változás híve. Ahol feladat adódott számomra, ott igyekeztem a legjobb tudásommal megfelelni. Ez így volt harminc évvel ezelőtt és így lesz addig, amíg az élet engedi.